Az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézete és a Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézete Kihúzva, eltörölve címmel pódiumbeszélgetést tartott tegnapelőtt a BTK főépületének 34-es termében. A beszélgetést egy másfél órás program előzte meg, melynek során a két intézet közösen avatta fel Gelléri Andor Endre, és Tersánszky Józsi Jenő portréját.
A város a nyilvános emlékezet demokratikus tere. Ez volt az este tételmondata. Tézise. Jelenleg hipotézise. És nézőként, diákként, demokrataként örülök, hogy vannak, akik ezt állítják. És nem szobrokat. A BTK termében még a lépcsőkön is ültek.
Egy levéllel kezdődött a program. Az est moderátora Schein Gábor egy Gelléri Andor Endre utcai lakó kiábrándult sorait idézte, majd a vendégek következtek. Fekete Ernő (Katona József Színház) Gelléri Apa c. novelláját olvasta fel.
Az előadást két videó bejátszás követte, melyeket a Médiakutatási Intézet készített. Az elsőben az átnevezett utcán lakóit, a járókelőket, és a XVI. kerület képviselőtestületi tagját kérdezték. A képviselő Somogyi atyáról beszélt, vagyis az új névadóról. A plébános a Gelléri Andor Endre utca melletti templom papja volt, és az utcán megkérdezett emberek körülbelül annyit tudtak róla, mint Gellériről. Semmit. Tersánszkynál ugyan ez volt a helyzet. A legkínosabb az volt, mikor a képviselő, a döntéshozó, akin látszott, hogy még egy sort sem olvasott tőle, a következőket mondta. „ Tervezzük, hogy emléktábla állítson emléket neki.” Na, most. Bár nem ezt akarta mondani, azért az eredményen nevettem. Az emléktábla egy eszköz, amivel emléket lehet állítani, nem az alany. De mindegy. Folytatta: „… a döntésnek szimbolikus háttere van.”
Ne haragudjatok, arról elfelejtettem szólni, hogy most csak tételesen felsorolom a történteket, kronológiai sorrendben. Nem kommentálok, vagyis próbálok nem kommentálni. Nem azért, mert távolságot akarok tartani a témától, objektív meg végképp nem akarok lenni, csak a pódiumbeszélgetés résztvevői megfogalmazták helyettem, amit már egy hete le szeretnék írni (legalábbis nagyrészt egyetértettem velük), úgyhogy a továbbiakban, egyetértésem jeléül csak idézek. És mint a kisgyerek, mikor egy meséről kérdezed, felsorolom, amit láttam, és hallottam, sorrendben. Csak a szüzsét. A fabulát úgysem tudnám.
Szóval hol tartottam? Felolvasás, videók. Ja, igen a második videó. Abban Réz Pál beszélt Tersánszkyról. Idézett, és anekdotázott. Például arról, hogy Tersánszky egyszer öngyilkos lett. Beugrott a Dunába, csak hát jó úszó lévén kiúszott.
Aztán jött Kocsis Gergely egy Tersánszky szöveggel. A Hájfejű úr. Sokan eszembe jutottak róla.
Takács Zsuzsa betegsége miatt nem tudott megjelenni, írását Fullajtár Andrea olvasta fel.
Esterházy Péter Tilinkós tündéri ujjgyak, avagy a nincs, ami van című szövegével érkezett. A szerep kedvéért tanárként beszélt. Vagyis az elbeszélői én egy tanár volt. „A tüntetésekhez többnyire gratulálnék, de a jegybe nem számítana bele!”- mondta. Majd pár bekezdés az áthúzásról, és a kihúzásról. Íróként más kihúzni, a húzás fontos, és nehéz. „Ha egyik nap megírom, másik nap kihúzom, akkor az két jó munkanap!” Több mondatát taps követte. „A művészet erősebb, mint a művészetpolitika”- mondta, majd hozzátette: „olyan utcákon járunk, amilyeneken akarunk, és nem olyanokon, amilyeneket kijelölnek nekünk.”
Aztán ismét egy Tersánszky szöveg. Álomország elnöke. (Mese esetleg nagyoknak is)
„Nemde az álom legtöbbször ellentéte éppen a valóságnak? A teljesülés fut benne esenkedve a vágy után. Épp olyankor turkálunk az aranyban benne, mikor ébren nincs egy rossz petákunk. Egyszóval ennek analógiájára már nem kell sokat magyaráznom az álomországbeli társadalmi és politikai viszonyokról.”
…
„Természetes, hogy Álomország: köztársaság. Mert ott igazán nincs különbség úr és szolga, gazdag és szegény, kicsi és nagy, erős és gyenge közt. Csak a szellem tündöklésével válik ki mindig a polgárok közül az első, a köztársasági elnök, Álomország legnagyobb költője, akit évente választanak meg közfelkiáltással.”
Szünet (rövid fotókiállítás bemutató a folyosón, az átnevezett utcákról szól, ha ráértek, nézzétek meg. Még egy cigi, aztán vissza a 34-esbe.)
Pódiumbeszélgetés
Politikai törekvés a kánon változásban, kánonváltoztatásban.
Résztvevők: Cziglényi Boglárka, Gács Anna, Gintli Tibor, György Péter és Poros András.
Schein Gábor bemutatta a részvevőket, és indult is a beszélgetés. Gács Anna vette magához a szót először. A politikai ítélethozatalokról beszélt. Szerinte a legnagyobb baj, hogy „ez nem olvasáson alapuló értékítélet”, más szempontok döntenek, az egyik, hogy az adott személy mikor kapta az utcatábláját, a másik pedig az életrajz. A felszólalása végén hozzátette, hogy szerinte „nincs közvetlen, feltétlenül hosszú távú hatásuk ezeknek a döntéseknek.”
A doktorandus hallgató Cziglényi Boglárka következett. Abban látja a problémát, hogy a rendszer a külső intézmények véleményét nem kéri ki, azok funkciója megszűnt a döntéshozatalokban. Most nem kell szakmailag szentesíteni politikai döntéseket.
Schein Gábor árnyalta Gács Anna felvetését. Szerinte az életrajz is konstrukció, az, hogy mit emelnek ki belőle, vagy mit rejtenek el, csak döntés kérdése.
Gintli tanár úr szerint „a politikai arrogancia az, hogy nem kíváncsiak a szakemberek véleményére”, hozzátette, hogy egy adott szerző beemelése, a beemelés általában (szerz.: szoborállítás, utcaelnevezés…) mindig tudatos, de a táblaelvétel lehet szimpla tudatlanság, butaság.
A szakma felelőssége
Schein Gábor és Gintli Tibor a szakma felelősségéről beszélt. Közösen írt irodalomtörténetükben külön fejezetet kapott Gelléri, és Tersánszky is. Poros András, Az ELTE Trefort Gyakorló Gimnáziumának igazgatója az olvasás szerepéről szólt, és az átnevezések lehetséges okairól. Vagy azért neveznek át egy utcát, mert az adott név zavaró, vagy mást szeretnének ott látni, van egy jelöltük oda. Gelléri utcájának ügyében keveredik ez a kettő, mondta Schein Gábor, hiszen a Templom tér melletti Gelléri Andor Endre utcát nevezték át, nem a tér lett Regele János tér.
György Péter szerint „a személyes motivációktól, az ideológiai hisztériáktól az esztétikáig minden keveredik ezekben a döntésekben”. A tudomány, a szakma szerepét szintén megemlítette, bár szerinte a tudomány nem arra való, hogy a barbárok ellen megpróbáljon fellépni. (Azért nem kell szakirodalmat írni gyorsan valakiről, hogy nehogy elfelejtsék, elvegyék az utcáját…) Hozzátette: Az emlékezet átörökítési módszereit nem lehet sajnos depolitizálni nálunk.
Gintli Tibor később megjegyezte: Ha az irodalomtörténet írás jobban megbecsülte volna őket, akkor cikibb lett volna ez, megcsinálták volna, de cikibb lett volna” A probléma az, hogy az irodalomtudomány, a szakma belterjes lett, bizonyos társadalmi igényeket semmibe vesz, és ez visszahat, kölcsönös lesz.
És egy kis irodalomelmélet…
Gintli Tibor szerint lehet, hogy azért is szorultak a háttérbe ezek az írók, mert ők „nem megfejtendő posztmodern szerzők, a nyelvük, stílusuk ízére kell ráérezni.” Gács Anna hozzátette: Nem biztos, hogy a posztmodern irodalom visszaolvasásából kerül perifériára, tűnik el a kánonból Gelléri és Tersánszky.
A mai prózában, publicisztikában mintha olyan kérdések, témák és műfajok (tárca) kerülnek elő, amiket ezek a szerzők előszeretettel használtak. Tersánszky például nyelvileg visszavezethető lenne odáig is, ami a mai politikai szándékokhoz passzolhatna, ezért politikailag egyszerűen nem érthető ez a döntés. Inkább az idiotizmus érvényesül az ilyen döntésekben, nem a politikai szándék.
Frankel, flóra, fauna
György Péter szerint fontos, és egyben a leginkább veszélyt jelző tény ebben az ügyben, hogy Gelléri és Tersánszky utcája apró, kis utca egy távoli külkerületben. Ha Frankel Leó utcáját elveszik a belvárosban, az nyílt, érthető, egyértelmű politikai beszéd. Az értékes helyen van, de Gelléri és Tersánszky utcájának átnevezése sokkal ijesztőbb, főleg, hogy a flóra és a fauna teljes palettája megjelenik az utcanevek sorában, így bőven lenne lehetőség úgy tiszteletet állítani más személyek előtt, hogy ezen íróknak is megmaradjon az emléke utcanév formájában.
A különböző rétegek, szakmák szerepe mellett természetesen a lakosság szerepe a legfontosabb. Kérdés, hogy fel vannak-e háborodva a lakók, akiknek az utcáit átnevezik, egyáltalán tudják-e az emberek, hogy ki az a személy, ki volt az az író, költő, vagy történelmi figura, akiről az utcájuk a nevét kapta. A napi döntések szintjéről is érdemes vizsgálni ezekez a kérdéseket.
Cziglényi Boglárka hozzátette, hogy a Gelléri és a Tersánszky utca lakosai levelet írtak a polgármestereknek, aláírást gyűjtöttek, de választ egyáltalán nem kaptak eddig. Ez a kurzus tisztított szimbolikus tereket akar létrehozni.
Poros András a tanárok szerepéről beszélt ezután: „… ellensúly lehet a tanár, a fentről, kívülről irányuló erőkkel szemben…”
A pódiumbeszélgetésen kitértek a közeljövő tervezett, lehetséges oktatáspolitikai változásaira, változtatásaira. A tervezett tankerületi igazgatók pozíciója, majd esetleges tanfelügyelők pozíciója, szerepe mit fog jelenteni? Mik az egységesítés lehetséges fórumai, és azok veszélyei?
Felmerült az elmúlt években, hogy a gimnáziumokban egyetlen elfogadott tankönyvet szeretnének bevezetni, egyetlen irodalomkönyv és egyetlen szöveggyűjtemény lenne (erre pályázatot írnának ki a kiadók, szerzők közt) Gintli Tibor megjegyezte, hogy ő a késő Kádár-korban is kettő tankönyv közül választhatott.
A tanár személyiségének meghatározó jellegét az ilyen döntések veszélyeztetik, megszűntethetik, ez is az egységesítés egyik durva következménye lenne. Ha ez így lesz, akkor egyfajta szakmailag ellenőrizhetetlen beszéd alakíthatja a közoktatás kánonját.
György Péter visszaemlékezett fiatal korára a kora-közép Kádár rendszer idejére, ahol egyetlen tankönyv volt, és elmondása szerint, így az nem is ért semmit. A mostani vezetőknek „egy irreális kultúrakép van a fejükben, egy olyan országba akarnak diktatúrát bevezetni, ahol szabadok a határok, és globálisak a médiumok. És ezt a két tényezőt nem látják? Ez aljasság, de teljesen impotens.”- mondta. Gintli Tibor hozzátette, hogy ez attól még rövidtávon működik. „Ez egy korszerűtlen monolitikus kultúra konstrukció, és ezt a monolitikusságot azzal próbálják leplezni, hogy úgy tesznek, mintha ők is egy ilyen ellen harcolnának, csakhogy az 20 éve véget ért.” Ez az „én vagyok az erő pozíciójában, de kifele azt mutatom, hogy a szabadságért harcolok” hozzáállás.
Még egyszer a butaságról:
Schein a polgármesterrel való interjú vetítésből kimaradt részeiről beszélt végül . Majd az ilyen döntéshozók általános ismereteinek hiányosságáról, inkompetenciájáról beszélgetettek, többen a közönségből is felszólaltak egy-egy példával.
„Mi lett volna, ha Prohászka Ottokárról akarták volna utcát elnevezni, csak annyit tud róla, hogy püspök volt, és ha püspök volt, akkor természetesen kóser”- mondta Schein, és ez a hozzászólás azért az este végére feldobta a hangulatot. Valamint a következő mozzanat is, mikor Gintli tanár úr hangja egyszer csak, vártalanul felhangosodott. „Így a végére csak sikerült bekapcsolni a mikrofont.”- mondta.
„Ne menjünk feltartott kézzel” – szólt a mikrofonba ezek után, mintegy lezárva a vitát, beszélgetést. Gelléri volt már érettségi tétel, ráadásul középszinten, ami több diákot érint, és ez is csak azt jelenti, hogy az apró dolgokat meg kell lépni.
A műsor véget ért. Az apró dolgokat meg kell lépni. Ha már a Filmtudomány Tanszék egyik terméből sétálok ki, engedjetek meg egy filmes párhuzamot. A szüzsében élünk, de a fabulára emlékezünk. Mégis. Ha a cselekmény egyes elemein változtatsz, akkor változhat a történet is. Csak az sokkal hosszabb folyamat.
A felszíni közlekedést választottam hazafelé. Hogy lássam, melyik utcákon, kik között lakom, kiken megyek végig naponta. Metróval gyorsabb. Sokkal. De valakitől egyszer hallottam egy mondást, amit valakitől olvasott. „Józan ember önszántából nem megy a föld alá.” Lehet, hogy szerencsésebb, ha a négyes metró el sem készül. Így talán még kicsit lassabban, a föld felett, lassabban felejtkezünk meg közös kulturális emlékeinkről. Sokkal több itt a tét, mint, hogy Misi mókus kommunista volt-e?
Gelléri Apa c. novellájának történetére gondolok. A főhős fogadott apja a szerkesztő képviselte azt a világot, melyben élni szeretett volna, azt a Tersánszky féle Álomországot. Az igazi apja megfojtotta, semmibe vette szellemi alkotásait. Egyszerűen nem hitt benne. „Sohasem szerettem őt.”- mondja a főhős.
Bár a terrorizáló apa halála után nosztalgiával fordul apja emlékéhez, ez mégis természetes. Az ő fiatalkorának egy ilyen apa jutott, a sírlátogatás a novella végén, maga a nosztalgia ennek a fiatalkornak szól valójában. Nem az apának. És az Gelléri szövegéből kiderül: Apa nem csak egy van, apa választható.
