Fiatalok közéleti-politikai reflexiói

Régóta motoszkál a fejemben a gondolat, hogy a „népvezír” Orbán Viktor személyéről, személyiségének változásáról írjak egy kis „eszmefuttatást”.

Ugyanis hajdan, a kezdetekben, pontosan ellentettje volt jelen önmagának, mondhatnám úgy is, hogy a fiatal Orbán [aki akkoriban még a „nép fia” volt, és nem pedig „vezére”] valószínűleg most az idősebb Orbán ellen tüntetne.

Viktor kezdetben a diktatúra ellen harcolt, a sokat emlegetett nép fiának hívta magát, az elnyomás alatt is bátran felszólalt a diktatúra ellen.

Politikai és gazdasági programokat dolgozott ki szakmai stábok segítségével, tevékenyen részt vett a fékek és egyensúlyok kialakításában, létrehozásában.

Ezt követték a ’88-90-es évek, a rendszerváltás előszele és bekövetkezte.  Ezekben az években nyíltan kibontakozott egy felkelés a regnáló hatalommal szemben, melyet sikeresen meg is vív a magyar nemzet.

Szabad választások következnek, Viktor bejut a parlamentbe.

Ezt követően Orbán politikai súlya egyre inkább megnő, nép fiából „nép vezérévé” avanzsálja magát. Hofi (http://www.youtube.com/watch?v=4rtrqydCmDY) már ekkor látta Orbán és az általa (meg)vezetett FIDESZ „igazi” arcát, és mondhatni „Hofisan” nem félt ezt a magyar nép tudomására hozni.

„Csuhások! Térdre, imához!” - 1991–92-ben még ehhez hasonló bekiabálások hagyták el Orbán Viktor száját a parlamentben, hogy közel 20 évvel később a Kereszténydemokrata Néppárt „keresztény” mivoltának szavazati értékét meglovagolva összeálljon kormányozni velük.

Idéznék egy nol.hu-s cikk-részletet, mely ezt a magatartást elemzi: (http://nol.hu/lap/hetvege/20110430-csuhasok_terdre_imahoz):

Orbán Kaposvárott 2005-ben egy nyilvános rendezvényen arról beszélt, hogy házasságkötésével erősödött meg benne a vágy, hogy keresztény emberré váljon. Ez azért volt zavarba ejtő, mert Orbán 1986-ban nősült. Ehhez képest tréfált a parlamenti nyilvánosság előtt a papokkal 1992-ben.

De nem teljesen úgy, ahogyan a szólás meggyökeresedett. Az Országgyűlési Napló 1990–2002, a plenáris ülések jegyzőkönyveinek teljes szövegű adatbázisa nem tartalmazza például a „csuhás” kifejezést.

Van viszont nyoma annak, hogy a Fidesz frakcióvezetője 1991. június 10-én hogyan élcelődött a vallásos érzülettel. De akkor a nagy szavakat még nem ő, hanem Bogdán Emil MDF-képviselő használta (napirend előtt). „A hazáért meg lehet halni, az emberiségért nem. Akik ezeket a nagy közösségeket hangsúlyozzák, azoknak általában az elbújás, a felelősség alól való kibújás a céljuk, mert azért nem lehet már áldozatot vállalni... Befejezésül csak annyit, amit egy idős hölgy mondott...: aki mindenkit szeret, nem szeret az senkit sem. Ezt akartam én elmondani. Köszönöm szépen.” (Taps az MDF padsoraiban. – Dr. Orbán Viktor: Remélem, a kereszténydemokraták tapsolnak. Jézus Krisztus nevében tapsot kérek!)

A blaszfém beszólás fölháborította az akkori kereszténydemokratákat. Giczy György, a KDNP országgyűlési képviselője az Új Ember katolikus hetilap 1991. július 7-i számában mégis azt fájlalta, hogy „a gúnyos orbáni mondat óta eltelt egy hónapban szinte senki nem emelt szót a keresztény-konzervatív kormánypárti oldalról a kijelentés ellen”.

Ismerünk egy másik visszaemlékezést is. A mostanság szélsőjobboldali honlapokon az állambiztonsági múltat „kutató” Ilkei Csaba tette közzé Stílusgyakorlatok című opusában. „Független országgyűlési képviselőként 1991 és 1994 között három éven át viszonylag közel ültem a parlamentben Orbán Viktorhoz. Hallottam, mikor, hogyan váltogatta a tényszerű stílust a handabandázással. Amikor szemben a Kereszténydemokrata Néppárt valamelyik képviselője kezdett beszélni, Viktor refrénszerűen megszólalt: »Térdre, imához!«, s néha ki is ment. Néhány ifjú demokrata ilyenkor kötelezően vigyorgott... Legutóbb Fodor Gábor erősítette meg, hogy pártvezetőtársai egykoron vadul szidták a csuhásokat, ez volt sokaknak akkor a papok megjelölése.”

Ilkei cikke a Népszabadságban jelent meg 2000. szeptember 11-én.

Majd következett 1998, és a(z) 1998–2002 közötti első Orbán-kormány, annak minden balhéjával, és fájdalmával együtt.

Már Orbán hatalomra jutása megért egy misét, és igazán innentől kezdődtek el (látványosan) a politikai mutyizások.

Ezt szintén nem részletezném, ugyanis a wikipedia-n (http://hu.wikipedia.org/wiki/Első_Orbán-kormány) található egy jó összefoglaló erről a helyzetről, onnan idézném:

„Az első Orbán-kormány a rendszerváltás utáni negyedik kormány volt 1998–2002 között. Létrejöttét az FKGP tette lehetővé: 82 helyen léptette vissza képviselőjelöltjeit a második forduló előtt, ezzel megfordította a választási eredményt. A kormány megalakulásához a visszaléptetések miatt kisebb létszámú, de így is nagy számú, 48 kisgazda képviselő szavazata elengedhetetlen volt. A két párt közötti kormányzati viszonyt a koalíciós megállapodás alkotta, amelyet a tárgyalódelegációk, élükön Kövér Lászlóval, illetve Szabadi Bélával, dolgoztak ki. A koalíciós kormányt három párt alkotta: a Fidesz, az FKGP és az MDF. Az utóbbi a Fidesz segítségével került be az Országgyűlésbe. Orbán Viktor miniszterelnök 1998. július 6-án tette le hivatali esküjét, miniszterei két nappal később. A koalíció 2001-ben, ha formálisan nem is, de érdemileg megszűnt: a koalíciós megállapodás gyakorlatilag hatályát vesztette. Az FKGP még Boros Imre visszahívását sem tudta elérni, holott a jelölés joga a párté volt. Attól kezdve, hogy Torgyán József, az FKGP elnöke, a fia ún. kazetta-ügye miatt lemondani kényszerült miniszteri posztjáról. A párton belüli posztját meg tudta ugyan tartani, de jelentősen meggyengült: pártja frakciója - a Fideszt támogató képviselők szavazataival és házszabálysértő módon kizárta a pártelnököt a képviselőcsoportból. Öt, korábban a kisgazda frakcióból kizárt, illetve kivált képviselő támogatásáról biztosította a kormányt, ezzel egy időre megvolt a többsége az Országgyűlésben. A kormány ugyanakkor külső támogatást kapott a MIÉP-től.

Az FKGP-nél bevált „szalámi taktikát” (egy másik pártot magához édesgető, eleinte mindennel elhalmozó, ígérgető, későbbiekben fenyegető, különböző háttéralkukkal a másik párt „prominens” személyeit átcsábító) alkalmazta később a Fidesz az MDF esetén is. 2001-ben még közös választási megállapodást írtak alá a felek, melyben megfogalmazták, hogy közös listán indulnak, az országos lista második helyét pedig Dávid Ibolya kapja. A választási eredményt ismerjük, a Fidesz elbukta a választást. Ezt követően indult el a bekebelezési folyamat, a szalámi taktika következő fázisa. Az MDF számos vidéki emberét megkörnyékezték a Fidesz helyi pártvezetői (számos MDF képviselő, aktivista elmondása szerint). Az MDF helyi politikusai, képviselői arról számoltak be, hogy a Fidesz-MDF országos vezetése közötti viszonytól függetlenül vidéken ígéretekkel, fenyegetésekkel próbálják átcsábítani az MDF-es párttagokat a Fideszbe. Majd következett a helyi szint után az országos prominens személyek megkörnyékezése, illetve a „kettős tagság” intézménye. Orbán persze a porondon kijelentette, figyelmeztette a helyi fideszes képviselőket, hogy a fideszesek a kampányidőszakban semmi olyat nem tegyenek, ami lehetetlenné teheti a két párt későbbi politikai együttműködését. Időközben az MDF vezetése és felépítése is 2 irányvonalra szakadt: a Dávid Ibolya féle önállósági irányvonalra, melynek legfőbb támogatói a megyei elnökök voltak, illetve az „engedékenyebb” belső ellenzék, mely békülékenyebb, megalkuvóbb politikát képviselt mind a Fidesz, mind a Magyar Kereszténydemokrata Szövetséggel szemben. Így fordult rá a Fidesz és az MDF a 2006-os választásra. Mivel Dávid Ibolya nem adta fel elveit, és alapvetően továbbra is a különutas politikát hirdette, „hirtelen” előkerültek a fiával kapcsolatban nagyon csúnya, lejárató sms-ek, melyek vélt vagy valós kábitószerügyeiről szóltak … Dávid Ibolya egyértelműen a „Fidesz köreit” vélte a lejárató hadművelet mögött. És hogy miért is volt erre szüksége a Fidesznek? Dávid Ibolya pártjával meglepetésre elérte a parlamentbe jutáshoz szükséges küszöböt (5%), egyúttal elutasította Orbán Viktornak a kölcsönös visszalépésekre vonatkozó ajánlatát. Bár Dávid Ibolya elutasította, kizárta az együttműködés lehetőségét, a kettészakított pártvezetés ugyanakkor már csak „ajánlotta” a jelölteknek, hogy ne tárgyaljanak visszalépésekről. Végül a sok-sok érdeksérelem felőrölte a MDF-et, a prominens simulékony személyeket a Fidesz elszipkázta belőlük, ezzel beverve az utolsó szeget is az MDF koporsójába. De a történelem ismételte magát, a Fidesz elveszítette a 2006-os választás is.

Orbán 2002-es bukását 8 év szocialista kormányzás követte. Ebben az időben kezdte el Orbán az utcai politizálást, és a szélsőjobboldali, radikális erők előtérbe helyezését, felhasználását. A legtöbb parlamenti vitában részt sem vett, ugyanis folyamatosan kivonultak a parlamenti ülésekről, amikor bent voltak nem vettek részt az érdemi tárgyalásokban, munkákban, folyamatos bekiabálásokkal nehezítették a parlament munkáját. Jöttek a polgári körök, a megmondóemberek, a megkörnyékezések és az a bizonyos „öszödi beszéd.

Az Őszödi-beszédet (http://www.youtube.com/watch?v=SQkl87o1JfE) követően megnyílt az egyenes út az újabb kormányzás előtt, ugyanakkor ez nem volt elég Orbán Viktor számára, egyenesen lejárató hadjáratot indított az ellenfelei ellen, mindenféle gazdasági, politikai program nélkül, pusztán az elszámoltatás ígéretének lobogtatásával megnyerve a 2010-es választásokat.

Ezt követően a rendszerváltást megelőző időszak módszereihez nyúlt vissza Orbán: a diktatúra kiépítéséhez…